Miért ismételjük ugyanazokat a kapcsolati mintákat?

Sokan azt mondják – és gyakran hangsúlyozzák is –, hogy a személyiségük egyszerűen „ilyen”. Mintha a tulajdonságaik megváltoztathatatlanok lennének, amelyekkel nekik együtt kell élniük, a környezetüknek pedig el kell fogadnia őket.

Pedig sok minden, amit ma önmagunkról gondolunk, valójában egykor túlélési stratégia volt. Olyan alkalmazkodási mód, amely gyermekkorunkban segített megőrizni a kapcsolatot azokkal, akiktől függtünk. Idővel pedig ezekkel a stratégiákkal kezdünk azonosulni, és személyiségünk részeként tekintünk rájuk.

Gyermekként mindannyiunk számára alapvető kérdés, hogy: „Ha önmagam vagyok, akkor is szerethető maradok?”

Ha azt tapasztaljuk, hogy bizonyos érzéseink, szükségleteink vagy viselkedéseink miatt elutasítanak, megszégyenítenek, vagy meggyengül a kapcsolatunk egy fontos személlyel, akkor fokozatosan megtanuljuk elrejteni ezeket a részeinket. Nem azért, mert megszűnnek létezni, hanem mert gyermekként a kapcsolódás fontosabb a túléléshez, mint az önazonosság.

Ennek az alkalmazkodásnak számtalan formája lehet. Lehet, hogy többé nem sírunk. Megtanuljuk elnyomni az érzéseinket. Nem kérünk segítséget. Nem mutatjuk meg az ötleteinket. Visszahúzódunk, láthatatlanná válunk, csak hogy ne okozzunk gondot. Vagy elhisszük, hogy teljesen mindegy, mit teszünk, úgysem fog semmi változni.

Felnőttként ezek az elrejtett részeink továbbra is bennünk élnek, csak nem kaptak elég figyelmet és teret ahhoz, hogy velünk együtt fejlődjenek. A kapcsolati pszichológia azt mondja, hogy ezért vonzódunk gyakran azokhoz az emberekhez, akik éppen azokat a tulajdonságokat élik meg szabadon, amelyeket mi valaha megtanultunk elnyomni.

A teljesítményorientált ember beleszeret a játékosba.
A mindig erős a gyengédbe.
A kontrolláló a szabadlelkűbe.
A csendes, visszafogott abba, aki szenvedélyesen megéli az érzéseit.

Eleinte csodáljuk bennük ezeket a tulajdonságokat és törvényszerűen bekövetkezik, hogy később azonban éppen ezek kezdenek zavarni bennünket. Pedig sokszor nem a másik a probléma, hanem rég nem látott ismerősök, a saját, elveszített részeink kopogtatnak rajta keresztül.

A kapcsolataink, de legerősebben a párkapcsolat, nem csupán a boldogság vagy a konfliktus színtere. Erős tükör, amely megmutatja, hol szakadt meg a kapcsolat önmagunkkal, azokkal a részeinkkel, amelyekhez, ha újra tudunk kapcsolódni, teljessé válhatunk.

Az igazi változás nem arról szól, hogy megváltoztatjuk a másikat, hanem arról, hogy lassan visszafogadjuk azokat a részeinket, amelyekről valaha azt hittük, hogy csak akkor maradhatunk szerethetők, ha lemondunk róluk.